A csokit mindenki szereti, azaz mi is. De hogyan is készül?

Az utóbbi időben nekem is, mint mindenki másnak, sikerült átesnem egy olyan változásokkal teli korszakon, ami nagyban befolyásolta mit gondolok a kapcsolatokról, és arról, ami az embereket ilyen téren mozgatja.

Sokáig én is, mint a legtöbben, abban a tömegkultúra és média által felkapott, állandóan arcunkba nyomott romantikus ideában hittem, ami manapság a mobilszolgáltatók árbevételének és forgalmának közel kilencven százalékát nyújtja. Érzések, indulatok, vágyak, és a másikra támaszkodás (függés) egyszerűsége.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez az egész „szerelemnek” nevezett, általános definícióval nem bíró, főképp csak bejövő információ morzsák révén konstruált, aztán egy külső személybe belevetített valami, ekkora hatással lesz még rám is, aki főként B kategóriás horror filmeken, és számítógépes játékokon nevelkedett.

Miért van ez? Miért nem tudunk ésszerű keretek között gondolkodni? Mi ez a rajongás? Miért okoz teljes csőlátást egy másik személy? Főként pedig, mit várunk el a „szerelemtől”, ha még azt se tudjuk pontosan meghatározni mi is az?

Nos, bár nem lesz tökéletes az, amit írok, de eddigi információk alapján megpróbálom összefoglalni körülbelül miről, lehet szó.

Hogyan választunk párt

A hálózatkutatásnak köszönhetően ma már tudjuk, hogy a párválasztás legfőbb kritériumai, a szexualitást nem számítva (külsőségek, pillanatnyi hormonszint) az, hogy a választott mennyire népszerű a közegben ahol mozogsz, illetve, hogy mennyire hasonlít rád (fizikailag is!), mennyire egyezik az érdeklődési körötök, szokásaitok.

A népszerűség egyértelmű, gondoljunk csak a hírességekre. A hasonlóság pedig evidens, hiszen hogyan is tudnánk magunkat úgy elfogadtatni a másikkal, hogy az tőlünk teljesen eltérő szokásokkal bír, eltérően gondolkodik.

Miért ragaszkodunk a másikhoz

Azt tudjuk, hogy szeretjük elengedni magunkat, szeretjük, ha van valaki, akire akkor is számíthatunk, ha éppen nem vagyunk teljesen önmagunk. Egyszerűbbé teszi az életet, ha van egy védelmezőnk, egy gondoskodó karakter, aki számára a mi boldogulásunk ugyanúgy az ő céljai közé is tartozik, mint a mieink közé.

Ám, mi van, ha ez nem így van? Mi van, ha a másik csak lehúz minket?

Nos, ez esetben jó, ha megkülönböztetünk két dolgot:

1. Ha a másik eluralkodik rajtunk. A másik számára csak egy eszköz vagyunk, aki valami feladatot lát el. Érzelmi szemetesládának kezel, kihasznál, zavarja, ha számára nem megfelelően viselkedünk (még az olyan szituációban is, ahol nincsen semmiféle társadalmilag előírt szabály). De talán a legrosszabb, ha irigy ránk, esetleg lenéz minket, folyamatos bizonytalanságban tart.
2. Ha a másik csak saját maga. A másik is csak egy ember, neki is lehetnek olyan szokásai, olyan érdeklődési körei, amik nem százszázalékosan fedik a mieinket. Ne gondoljuk azt, hogy a másik rosszat akar nekünk, mert éppen egy olyan zenét, vagy egy olyan könyvet vett, ami a mi ízlésünknek nem megfelelő. Ilyen esetekben az ilyesmit ne a személyünk elleni támadásnak véljük, hanem egyszerűen annak, hogy ő nem mi vagyunk, hanem egy tőlünk valamennyire különböző ember

Van még esély?

Tesztek bizonyítják, hogy az emberi gondolkodás általánosságban úgy müködik, hogyha valamit egy másik valami javára leértékelünk, utána azt amit leértékeltünk, egy újabb választás során, amikor a már leértékelt valami és egy teljesen új dolog között kell választást hozni. Az előzőleg leértékelt valamit képtelenek vagyunk még az új dologhoz képest is egyenrangúnak tekinteni.

Miért nem tudunk elengedni

A kilátáselmélet azt mondja, hogy valami megszerzése, és valamiről való lemondás viszonyítási ponttól függ. Az ember mérlegeli, hogy mekkora fájdalmat okozna lemondani valamiről, ami a tulajdonában van, ha pedig nincs tulajdonában mekkora élvezetet okozna neki, ha megszerezné.

Ezek az értékek a veszteségkerülés miatt azonban szinte soha nem egyenlők. A veszteség erőteljesebb reakciót vált ki, mint az ugyanolyan mértékű nyereség.

Azaz nem véletlen, hogy sokkal nehezebben mondunk le még az olyanról is, ami csak fájdalmat, és keserűséget okozott nekünk. Ez főleg akkor igazán nehéz, ha azt a valamit már jó alaposan megszoktuk…

Ezermillió dologról írhatnék még, de a magánéletemről nem szeretnék beszélni. John Gottmanon kívül pedig úgy vélem Esther Perelnél ebben a témában nem nagyon van jobb (a témáról készült könyve: Mating in Captivity - Épp olvasás alatt!). Így hát, nem is szaporítanám a szót, beszéljen helyettem inkább ő:

Van ez a liberalizmus, meg van ez a konzervatizmus. Nos, bár ezernyi oldalága van mind kettőnek, és rengeteg hozzájuk köthető elmélet/ideológia, az alapvető gondolat nagyjából az, hogy még a liberalizmus az ember szabadságában hisz (az elképzelés szerint ugyanis az ember jónak született), azaz rábízza saját hitét, életvitelét ésatöbbi egészen addig ameddig nem árt másoknak. A konzervatizimus meg a hagyományok tiszteletében hisz, és abban, hogy az ember mivel esetlen (neadjisten: rossznak született) egy felsőbb hatalom gyámolgatására szorul, amiért cserébe lemond bizonyos szinten a saját „szabadságáról” (ugye valamit-valamiért elv).

Véleményem szerint az, hogy az ember eleve jónak, vagy rossznak születik-e eleve hihetetlen módon beszűkült látásmód. Hiszen, attól függ, mit tekintünk jónak, vagy éppen mit rossznak (ugye a történelem során, egyes helyeken valamikor az emberek lekaszabolása volt a dicsőség). Bár azt el kell ismerni, hogy a tudomány manapság elég sokat foglalkozik az „empátia” kérdésével, és nagyon úgy néz ki, hogy ha úgy definiáljuk a „jót”, hogy átérzem azt, amit a másik, ezért nem bántom. Akkor az ember igenis „jónak” született (persze, a csoporthoz tartozás, és az ideológiai reifikáció néha ezeket erősen felülírja, és ilyenkor jó kis lincselések, és egyéb csúnya dolgok is előfordulnak).

Azt viszont el kell ismerni, hogy egyik oldalról az ember szabadsága (gondolat, hit stb.), másikról a jóléti állam néhány funkciója nem egy hülye gondolat. Azonban sajnos a gyakorlat persze, mindig mindent elcsesz…

Ilyenkor meg ugye jönnek az ideológiai viták, meg a gyakorlatba erőltetett politikai hatalomszerzésre/megtartásra irányuló ál meg pótcselekvések. A lényeg, hogy aki diktál az mindig úgy adja elő, mintha a lehető legracionálisabb/legbecsületesebb/leginkább az emberek és az állam érdekében történő cselekvést tenné. Aki meg ellenzékben van, mindezt meg úgy állítsa be, hogy ettől fog éppen a kormány megbukni, de egyébként is már az utolsó napjait számlálja…

Szóval általában mindig népnyúzás a vége, függetlenül attól, hogy mi történik. Így ezen aggódni talán értelmetlen is…

Azonban talán az ideológiai vitán túl egy fontos dolog mégiscsak van: a módszer!

Hiszen, ha már nyúznak nem mindegy, hogy-hogy nyúznak: Csak a pénzedet veszik el, vagy az önbecsülésedbe is beletaposnak?

Mert hát szép dolog amikor a jobb-konzervatív oldal az „értékekről” beszél, csak amikor ezeknek az „értékeknek” a be nem tartásáért az egyén megvetésben, meg frusztrációban részesül az már nem olyan szép.

Meg az is szép amikor a bal-liberális oldal a „tolerancia” szó átértelmezgetésével elkezd az előbb említett negatívumra reflektálva valami humanistát cselekedni, csak amikor az emberi méltóságra hivatkozva elkezdenek ezért tiltogatni is az már nem olyan szép.

Hol van tehát a határ? Egyáltalán van ennek értelme?

Hiszen elméletben a konzervatív ideológia a büntetés-jutalmazás rendszerén keresztül tartja kordában az embert*, még a liberális ideológia a motivációt az emberből önmagából származtatja.

A gyakorlatban ez meg persze összekeveredik, és politikai szinten úgyis mindent csak érdekcsoportok irányítanak.

Azonban melyik a hatékonyabb?

Nos, Daniel Pink szerint a második. Azaz a hatékony motiváció belülről jön, hiszen a büntetés-jutalmazás rendszere bár működik, de elképesztő módon elavult.

Ugyanis kutatásokkal bizonyították, hogy az ember marha jól motiválható büntetés-jutalmazással, ha betanított (monoton) munkáról, vagy valami fizikai teljesítőképességet igénylő feladatról van szó. Ám, amikor eljön a pillanat, hogy kreatívnak is kell lenni, esetleg olyan feladatot kell megoldani, ami gondolkodást is igényel, a büntetés-jutalmazás rendszere nem, hogy nem hatékony, de még kártékony is: hiszen a büntetéstől való félelem illetve a jutalom iránti vágy jó nagymértékben lefoglalja a gondolkodásunkat, és gyakorlatilag csőlátást eredményez.

Felmerül hát a kérdés: Hogyan lehet elérni az embereknél, hogy maguktól motiváltak legyenek?

Nos, két dologgal: Meg kell teremteni számukra a környezetet, amiben nyugodtan gondolkodhatnak, és el kell érni, hogy a feladatot, amit végeznek, azt úgy végezzék, mintha a sajátjuk lenne. Azaz az alkotás/munka öröméért kell, hogy csinálják azt, amit csinálnak, ne pedig kötelességből.

És ez mindez hogyan vetíthető le a politikára?

Véleményem szerint úgy, ameddig az embereket gyerekként kezelik, és kioktatják. A rendszer csak újra termeli önmagát, és ahelyett, hogy gondolkodó állampolgárokat szülne, lázadó szélsőségeket (mert a büntetés ellen mindig lesznek lázadók), és politikától elidegenedett embereket gyárt.

Azaz gondolkodó/alkotó/aktív önmagáért és közösségéért kiálló embereket csak olyan rendszer tud létrehozni, ami az embereket felnőttként kezeli, nem kioktatja, nem lenézi, és tiszteli.

Felnőttként meg persze olyan embereket lehet a leginkább kezelni: akik úgyis viselkednek. Ehhez pedig oktatás kell! Az oktatási rendszernek szabadnak, és mindenki számára elérhetőnek kell lenni. Hiszen csakis így lehet beszédképes, megértő, és a másik szempontját is figyelembe vevő embereket nevelni.

Egyéb esetben ugyanúgy a hatalom játékszerei, és a saját mikrovilágán kívülre tekinteni képtelen ösztön lények maradunk, mint amilyenek évszázadokon keresztül is voltunk.

Linkek:

Könyvajánló: Daniel Pink - Motiváció 3.0

*ugye ez köthető a büntető-isten képhez is. Amit én mindig is furcsának találtam, hiszen véleményem szerint "értékeket" ráerőltetni valakire nem lehet. Értékeket csak úgy tud az ember ténylegesen felvenni (interiorizálni) ha önszántából teszi, azaz mondjuk megtetszik neki. Jó példa erre szerintem a Kvékerek, akik Jézus olyan követői akik még véletlenül sem akarják a saját elveiket ráeröltetni a másikra, és gyakorlatilag úgy szerzik a híveket, hogy példát mutatnak, segítenek másokon, és megvannak a saját értékeik. Azaz elfogadnak akármilyen is vagy, és ezzel a hozzáállással teszik magukat szimpatikussá.

A szexnél ártatlanabb dolog a világon nem létezik (leszámítva persze ha erőszakról van szó!).

Az internetnek hála a pornófogyasztás a mindennapjaink részévé vált, pornó szájtok milliói közül válogathatunk, és messze a legtöbbet bepötyögött téma melyet internetes keresőszolgáltatás valaha látott.

A téma népszerűségét mutatja egy kutatás is melyet Barabási Albert-László és csapata végzett még 2000 környékén melyben az imdb.com-on található színészeket vizsgálták, és melyből kiderült, hogy a 10 legtöbb filmben szereplő színész szinte kivétel nélkül a pornóipar „óriásai” közül került ki.

Ha ennyire népszerű, és ennyire hétköznapi a téma, mégis miért van az, hogy amikor valaki csak megemlíti, hogy „pornó”, legtöbbünk görcsbe rándul, és kiszáradt torokkal őrült módon agyalni kezd, nehogy véletlenül fura fejet vágjon, vagy netán elszólja magát, és lehulljon róla a társadalom által ráerőltetett szűzies lepel?

Nos, Mérő Vera utánajárt a témának, és nem rég megjelent „Pornográcia” című könyvében női oldalról vizsgálta meg a kérdést.

Könyvében szót említ a feminizmusról, melyet durván két részre szed szét, a „szex pozitív” és a „szex negatív” oldalra, melyek állandó harcban állnak egymással, és különböző eszközökkel próbálják a nőt felszabadítani a társadalom által ráerőltetett szerepekből.

Könyve egészen mélyen belemerül a szexualitás, és az őt körülvevő politikai viták és hatalmi harcok sokaságába, és kísérletet tesz a nő pornóhoz való viszonyának felderítésére.

Interjúk, és egy egészen érdekes kérdőíves vizsgálat segítségével végül pontot tesz a kérdésre, és kideríti, hogy a nők pornóhoz való viszonya valójában nem egy lányregényhez hasonló erotikus ábrándozás. Hanem ugyanolyan „mocskos” és „perverznek” bélyegzett kaland, mint amelyet a zsíros hajú szemüveges ballonkabátos középkorúak élnek át a nagyanyjuk pincéjében.

Linkek:

Interjú Mérő Verával

Könyv: Pornográcia

Az étel egy nagyon fontos dolog, ám nem mindegy, hogy mit (és mikor) fogyasztunk...

Jamie Oliver díjnyertes előadása magyar felirattal: