Az utóbbi időben nekem is, mint mindenki másnak, sikerült átesnem egy olyan változásokkal teli korszakon, ami nagyban befolyásolta mit gondolok a kapcsolatokról, és arról, ami az embereket ilyen téren mozgatja.
Sokáig én is, mint a legtöbben, abban a tömegkultúra és média által felkapott, állandóan arcunkba nyomott romantikus ideában hittem, ami manapság a mobilszolgáltatók árbevételének és forgalmának közel kilencven százalékát nyújtja. Érzések, indulatok, vágyak, és a másikra támaszkodás (függés) egyszerűsége.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez az egész „szerelemnek” nevezett, általános definícióval nem bíró, főképp csak bejövő információ morzsák révén konstruált, aztán egy külső személybe belevetített valami, ekkora hatással lesz még rám is, aki főként B kategóriás horror filmeken, és számítógépes játékokon nevelkedett.
Miért van ez? Miért nem tudunk ésszerű keretek között gondolkodni? Mi ez a rajongás? Miért okoz teljes csőlátást egy másik személy? Főként pedig, mit várunk el a „szerelemtől”, ha még azt se tudjuk pontosan meghatározni mi is az?
Nos, bár nem lesz tökéletes az, amit írok, de eddigi információk alapján megpróbálom összefoglalni körülbelül miről, lehet szó.
Hogyan választunk párt
A hálózatkutatásnak köszönhetően ma már tudjuk, hogy a párválasztás legfőbb kritériumai, a szexualitást nem számítva (külsőségek, pillanatnyi hormonszint) az, hogy a választott mennyire népszerű a közegben ahol mozogsz, illetve, hogy mennyire hasonlít rád (fizikailag is!), mennyire egyezik az érdeklődési körötök, szokásaitok.
A népszerűség egyértelmű, gondoljunk csak a hírességekre. A hasonlóság pedig evidens, hiszen hogyan is tudnánk magunkat úgy elfogadtatni a másikkal, hogy az tőlünk teljesen eltérő szokásokkal bír, eltérően gondolkodik.
Miért ragaszkodunk a másikhoz
Azt tudjuk, hogy szeretjük elengedni magunkat, szeretjük, ha van valaki, akire akkor is számíthatunk, ha éppen nem vagyunk teljesen önmagunk. Egyszerűbbé teszi az életet, ha van egy védelmezőnk, egy gondoskodó karakter, aki számára a mi boldogulásunk ugyanúgy az ő céljai közé is tartozik, mint a mieink közé.
Ám, mi van, ha ez nem így van? Mi van, ha a másik csak lehúz minket?
Nos, ez esetben jó, ha megkülönböztetünk két dolgot:
Van még esély?
Tesztek bizonyítják, hogy az emberi gondolkodás általánosságban úgy müködik, hogyha valamit egy másik valami javára leértékelünk, utána azt amit leértékeltünk, egy újabb választás során, amikor a már leértékelt valami és egy teljesen új dolog között kell választást hozni. Az előzőleg leértékelt valamit képtelenek vagyunk még az új dologhoz képest is egyenrangúnak tekinteni.
Miért nem tudunk elengedni
A kilátáselmélet azt mondja, hogy valami megszerzése, és valamiről való lemondás viszonyítási ponttól függ. Az ember mérlegeli, hogy mekkora fájdalmat okozna lemondani valamiről, ami a tulajdonában van, ha pedig nincs tulajdonában mekkora élvezetet okozna neki, ha megszerezné.
Ezek az értékek a veszteségkerülés miatt azonban szinte soha nem egyenlők. A veszteség erőteljesebb reakciót vált ki, mint az ugyanolyan mértékű nyereség.
Azaz nem véletlen, hogy sokkal nehezebben mondunk le még az olyanról is, ami csak fájdalmat, és keserűséget okozott nekünk. Ez főleg akkor igazán nehéz, ha azt a valamit már jó alaposan megszoktuk…
Ezermillió dologról írhatnék még, de a magánéletemről nem szeretnék beszélni. John Gottmanon kívül pedig úgy vélem Esther Perelnél ebben a témában nem nagyon van jobb (a témáról készült könyve: Mating in Captivity - Épp olvasás alatt!). Így hát, nem is szaporítanám a szót, beszéljen helyettem inkább ő:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
